Deep Blue Sea

• Cheza
• 2008-04-19 12:11:18

"A zene kell, hogy egy jobb helyre vigyen el" -énekli az egyik kedvenc bandám. Vannak emberek, akik számára hallgatni egy számot semmi különösebbet nem jelent, csak éppen hallgatják, mert jó rá riszálni, vagy mert éppen az a trendi, tudomisén.

És vannak azok az emberek, akik számára a zene több mint pár hang egymásutánja; számukra a zene egy külön univerzum, lehetőség, hogy belső zugukba, vagy magának a szám által közvetített világába elrepülhessenek.
És vannak még azok, akik a második kategóriába tartoznak PLUSZ maguk is játszanak valamilyen hangszeren. Számukra duplán élvezet a zene, mert egyik oldalról ők is varázsolhatnak ilyen "csillagkapukat"; vagyis játékukkal nem csak önmagukat, de másokat is elrepíthetnek egy másik világba -egy jobb helyre. Már ha jól játszanak természetesen. :)

Ha valamilyen katasztrófa miatt zene nélkül kéne eltöltenem akár egyetlen napot is, jelentkeznének rajtam az elvonási tünetek -először magamban dúdolnék...aztán már hangosan...aztán valószínűleg kitalálnék új dallamokat....a harmadik nap után szerintem totál begolyóznék. Ha nem már a második után...

És hogy ez mind hogy jutott eszembe? Pl onnan, hogy a "Deep blue sea" című számot hallgattam, és a hozzá tartozó emlékek azonnal elborították az elmém; feltörtek, na. De köbö minden számmal így vagyok. Mindegyikhez van egy kis történet. Rövidebb-hosszabb...melyikhez hogy. És ilyenkor nem csak a szöveg az, ami behatol a tudatomba, hanem élmények színes képei, a hozzátartozó illatokkal, hangokkal...
És igen, olyan is van, hogy elsírom magam egy-egy szám hallatán. Mert olyan mély sebeket szakít fel...vagy mert olyan kedves emlék...vagy mert "szimplán" annyira megérint, oda, legbelülre hatol, ahol a lélek van...

Valaki végleg elmehet,
őrizd meg emlékét, és el ne feledd,
így majd veled lesz mindig, lelke szabadon száll,
vár a túlsó parton, hol nincsen határ.
(Pokolgép)

Tegnap Wolf's rain-t néztem, csak hogy halljam a számokat; azokat a dallamokat, amiknek számomra olyan fontos jelentőségük van. Azt hiszem...sosem fogom elfelejteni.
Téged sosem érdekelt az, hogy azoknak az embereknek, akikkel komolyabban összesodort a Sors (ki-ki nevezze kedve szerint), hogy alakul az életük? Milliószor eszembe jut, hogy óóóó, vajon mi lehet azzal a nővel (K.), akinek a kislánya ha névlegesen is, de a keresztlányom? Vagy azzal, akivel csak úgy, spontán elkezdtünk beszélgetni az utcán, egy megállóban várva. Vagy azzal a fiúval, aki életemben először fogta meg a kezem. Vagy azzal, akinek életemben először mondtam ki igazából, hogy szeretlek.
...Vagy azzal, aki először nyílt meg nekem, annyira, mint még soha senkinek...azzal, akit annyira megbántottam, noha a világ egyik legtündéribb embere (s.ookami)?
Miatta ültetem majd el a datolya-magokat...mert van úgy, hogy bizonyos dolgokat egy emlék miatt tesz az ember. Észrevetted, mennyi emlék van körülötted? Egy könyv, egy cd, egy ruhadarab, egy fülbeveló is lehet az akár...egy idézet, egy bizonyos márkájú és fajtájú testápoló...egy bizonyos parfüm-fajta, amivel azon a napon fújjuk be magunkat, amikor szeretnénk emlékezni egy kicsit...egy film (amit X-szel láttál)....most soroljam?

Néha előveszem az emlékdobozomat, hogy elmerüljek a múltamban...mozi- és színházjegyek tömkelege, egy pár névvel ellátott zokni, fényképek, képeslap, üveggolyó, rengeteg kis mütyűr, kütyü. Más számára kacat, számomra mérföldkövek az életemből; kisebb-nagyobb --melyik hogy.

"Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok."